Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy csak most tudok részt hozni (ráadásul rövid is lett) de azért remélem, hogy elnyeri tetszéseteket és még egyszer bocsánat! Kellemes olvasást!
- Jobban kéne vigyáznod magadra!- dorgált Nathaniel miközben hűsítő kenőcsöt kent a sebemre.
- Nem hittem volna, hogy Castiel ilyen durva lesz- szabadkoztam. Nathaniel kétkedő pillantást vetett rám.
- Nem hitted, mi? Olyan felelőtlen vagy!- kuncogott, arcát árnyék takarta. Az arcvonásait figyeltem, próbáltam rájönni mit gondolhat.
- Mire gondolsz?- kérdeztem félrebillentett fejjel. Felpillantott rám.
- Arra, hogy milyen hiszékeny vagy!- bosszúsan összevonta a szemöldökét. Hitetlenkedve meredtem rá.
- Mi van?!
- Semmi!- mondta, majd mindketten felnevettünk.
- Á, nem hiszem el!- nyögtem fel, amikor sikeresen bevertem a karom a szekrényem ajtajába. Óvatosan, fájdalmas fintorral az arcomon dörzsölgettem a fájó pontot.
- Minden oké?- jött egy hang a hátam mögött, mire összerezzentem. Megfordultam és Castiel szemébe néztem. Semleges arccal feleltem.
- Hogyne.
Felnyögött.
- Figyelj...nem akartalak bántani!- jelentette ki határozottan. Felvontam a szemöldököm.
- Csak?
- Csak...- vakargatta kínosan a tarkóját.
- Csa~k?- rebegtettem a pilláim. Felsóhajtott.
- Csak nagyon dühös lettem. Ne haragudj!- nézett rám már szinte szégyenlősen. Elvigyorodtam.
- Nem bocsátok meg!
Castiel értetlenül pislogott.
- Mi?
- Nem. Bo-csá-tok. Meg.- szótagoltam neki mosolyogva. Castiel felhúzta az orrát és mérgesen rám pillantott.
- Mi?! Miért nem?!
- Mert nem érdemled meg!- nyújtottam ki rá a nyelvem, majd elindultam haza. Nem tudtam abbahagyni a mosolygást.
Á, vajon hol lehet? Körbe-körbe néztem, járkáltam a könyvtárban, de sehol nem találtam Nathanielt. Pedig ő kérte a segítségemet, mégis késik. Nekem jobb dolgom is van! Mondjuk...könnyen beadtam a derekamat ma reggel.
"- Sam!- kiáltotta valaki a nevem. Másnap reggel volt, a Nap hét ágra sütött. Már kora reggel dög meleg volt. Félholtan megfordultam.
- Igen?- nyöszörögtem fáradtan.
- Tudsz nekem segíteni délután?- kérdezi Nathaniel.
- Miben?- pillantottam rá, majd tovább sétáltunk az udvaron.
- A könyveket kéne elrendezni a könyvtárban és arra gondoltam, hogy tudnál nekem segíteni.
Felsóhajtottam.
- Rendben. De csak, azért, mert szeretek olvasni!- néztem a fiúra szigorúan, mire ő felnevetett."
Keserűen gondoltam vissza a beszélgetésünkre. Haza akarok menni! Egyszer csak neszezést hallottam a könyvtár végéből. Gondolkodás nélkül indultam meg arra.
- Nathaniel, na végre! Tudod, mióta várok rád?!
- Nem...ezt nem tudtam- hallottam egy ijesztően rekedtes hangot mögöttem. Megpördültem és azt hiszem halálra rémültem.
