Nem könnyű 1/2

- Minden rendben, Kisasszony. Semmi baja- közölte velem megnyugtató mosollyal a nőgyógyász. Egész végig görcsbe rándult hassal vártam, hogy mit fog mondani, de ezek szerint minden rendben. Rosa kint várt rám az ajtó előtt, tényleg elkísért annak ellenére is, hogy neki ma randija lenne. Innen is látszik, hogy ő a legjobb barátnőm.
- Na, minden oké?- kérdezte mosolyogva, bár látszott, hogy kicsit feszült. Bólintottam.
- Aha, minden oké. Szerintem még odaérsz a randira, ha sietsz.
- Nem baj?- nézett rám.
- Dehogy! Azt hiszed nem vettem észre, hogy az órádat nézed? Na, gyerünk- löktem rajta barátságosan egyet. Rosa vigyorogva nekem ugrott és megszorongatott.
- Köszönöm Sam! Szia!- integetett nekem a folyosó végéről. Visszaintettem.
Na, irány haza.
Előhalásztam a táskámból a telefonomat és a fülhallgatómat. Bekapcsoltam a telefonom, a fülhallgatómat pedig a fülembe raktam, majd elindítottam egy számot. Miután Rosa elment a hangulatom egyértelműen megcsappant. Próbáltam nem zombiként sétálgatni az utcákon, de nem nagyon ment. Elvégre...egy ilyen után az ember nem akar egyedül lenni, nemde?
A parkon keresztül mentem haza, ahol mindenki nevetgélt meg jókedvűen beszélgetett. Persze velük nem történt semmi, ami lerombolhatná a kedvüket. Kicsit megszaporáztam a lépteimet, minél előbb otthon akartam tudni magam.

A bejárati ajtó nyikorogva tárult ki előttem. ahogy mindig és ez megnyugtatott. Ledobáltam magamról a cuccaimat és a hűtő felé indultam. Előrántottam a karamellás-csokis fagyit és ledobtam magam a kanapéra. Nagy szerencsémre senki nem volt itthon. Felkaptam a távirányítót, azzal a szándékkal, hogy bekapcsolom a TV-t, de végül mégsem nyomtam meg a gombot. Meleg könnycsepp folyt végig az arcomon.
- Huh?- odanyúltam az arcomhoz, hogy letöröljem, de egyfolytában jött utána a következő. A fagyit letettem a dohányzó asztalra, majd beletúrtam a hajamba. Már nem tudtam azzal áltatni magam, hogy minden rendben, hiszen semmi sem volt rendben. Lehet, hogy a barátaimnak azt az arcomat mutattam, de kétlem, hogy elhitték volna. Elég rossz színész voltam. A kezemet a számra szorítottam, úgy kezdtem hangos zokogásba. Még én sem hallottam saját magam, viszont a vállam rázkódott. Ez a helyzet egyáltalán nem volt könnyű. Azt kívántam, hogy ebben a pillanatban ne legyek egyedül.

Ez örökre megmarad

Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy eddig nem volt rész, nincs is nagyon mentségem rá, de nagyon sajnálom! Ez a rész nem biztos, hogy olyan hosszú lett, de lemondtam arról, hogy extra hosszú legyen, ezért csak hosszú lett. Viszont a következő rész valamikor jövő héten fog felkerülni vagy még előbb.
FIGYELEM! EZ AZ EPIZÓD ERŐSZAKOS ELEMEKET TARTALMAZ, EZÉRT CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE OLVASD EL! KÖSZÖNÖM! 



- Na-Nathaniel?- kérdeztem bizonytalanul. Nem voltam biztos benne, hogy az a személy, aki előttem van, egyenlő lenne a mindig derűs, macska imádó Nathaniellel. Szemében enyhe őrületet véltem felfedezni. Észrevehetetlenül kicsit hátra léptem.
- Jól vagy?- tettem fel a kérdést, ami foglalkoztatott. Nathaniel elnevette magát.
- Persze, soha jobban!- kiáltott fel.
- Akkor egyedül is be tudod fejezni a pakolást, ugye?- mutogattam az ajtó felé, miközben hátráltam. Nathaniel szeme kitágult.
- Nem! Nem, nem, nem, nem, nem! Nem mehetsz el!- kiáltott fel kétségbeesetten. Összerezzentem. Óvatosan felé fordultam.
- Miért nem?
- Mert kellesz nekem- váltott lággyá a hangja. A rémület a torkomat szorongatta. Ki ez? Ez az ember nem az, akit én ismertem. Félelem költözött az arcomra. Ugye, nem...?
- Várj! Te most...
- Igen,- bólintott- bezártam az ajtót, amint beléptél ide.
- De, mi...- dadogtam értetlenül.
- Olyan kis naiv vagy. Ha valaki kedves veled, eszedben sincs gyanakodni semmire- lépett közelebb, én hátráltam. A hátam az egyik könyvespolcnak szorult. Nathaniel a fejem két oldalára tette a kezét és közelebb hajolt, az ajka pár centire volt az enyémtől.
- Te nem vonzódsz hozzám?- a hirtelen kérdés megzavart, nem is tudtam mit válaszolni rá. Levegő után kaptam.

- Sam! Itt vagy?- a megkönnyebbült sóhaj majdnem kiszakadt belőlem, amikor meghallottam Rosa hangját az ajtó mögül.
- Nekem azt mondta, hogy itt lesz- hallom Jason hangját. Aztán legnagyobb megdöbbenésemre, Castiel hangja is felhallatszott.
- És téged ki kérdezett? Húzz az ajtóból!- a hangok alapján Castiel félre lökte Jasont, majd megragadta a kilincset.
- Hé, Sam, menjünk... Mi a?- a kilincs megzördült, az ajtó a zsilipnek feszült.
- Na, mi van? Nyisd már ki!- Jason türelmetlenül oda szólt Castielnek.
- És mégis mit gondolsz, hogyan fogom kinyitni mikor zárva van?!- már majdnem oda kiáltottam, hogy biztos van pótkulcs, amikor Nathaniel ajka az enyémre tapadt. Erősen csókolt, szinte alig kaptam levegőt.

Rosa

- Francba már!- Castiel idegesen rángatta az ajtót, ami csak nem nyílt ki. Bentről megszűnt az összes hang, eddig dulakodás hallatszott. Nagyon aggódtam, hiszen Sam a barátnőm, aki képes volt elfogadni úgy, ahogy vagyok. 

- Nem igaz!- a fiúk most már kettős erővel támadtak az ajtóra. Castiel és Jason egyre idegesebb volt, rugdosták és lökdösték az ajtót. 

Végül a zár feladta és kipattant az ajtó a helyéről.

Ami bent fogadott, arra nem voltam felkészülve.

Jason

  Megdermedtem. A benti látványra nem voltam felkészülve. Könyvek voltak a földön, néhány polc felborult. És az egész káosz közepén Sam feküdt a földön, Nathaniel pedig fölötte görnyedt. A lány arca eltorzult a fájdalomtól, arcán könnyek folytak. Nathaniel beteges mosollyal az arcán figyelte, ahogy Sam csaknem felsikolt a borzalomtól.

Megerőszakolta. 

A szó áthasított a tudatomon, nem is fogtam fel igazán.

Megerőszakolta.

Gyilkos düh öntötte el az agyamat. 

Hogy volt mersze?!

Mielőtt akárcsak megmozdulhattam volna, Castiel előrelendült és letépte Samről Nathanielt. Bemosott a fiúnak, hallottam a reccsenést, ahogy az állkapcsa megreped. Nathaniel felkiáltott és hátralendült, neki esett az egyik polccal, ami vele együtt dőlt el. 

Tekintetemet újra Samre fordítottam, aki Rosa karjaiban remegett és próbálta minél jobban elfedni magát. Odasétáltam hozzá és ráraktam a pulcsimat. Magára húzta és hálásan rám pillantott. 

- Mit képzelsz magadról, te mocsok!- Castiel még mindig a szőke srácot püfölte, az arca lassan felismerhetetlen lett. 

- Állj le!- szóltam rá és megragadtam a vállát.

- Nem! Még nem bánta meg teljesen! Ugye, te rohadék?!- egy kis időre abbahagyta a verést és megragadta a srác inggallérját. Nathaniel rá emelte a szemét és mutatott egy vérest mosolyt. 

- Sosem fogom megbánni- nyögte ki vigyorogva.

- Te rohadék!- Castiel ütésre emelte a kezét, de megelőztem. Akkorát adtam a szőkének, hogy eszméletlen lett. Az öklöm sajgott, de egyáltalán nem bántam.

- Gyere. Hagyd.-szóltam olyan nyugodtan, ahogy csak tudtam pedig engem is majd megőrjített a düh. 

Castiel még egy pillanatig úgy maradt, majd leköpte a fiút és ott hagyta. 

A lányok halkan beszélgettek, úgy tűnt Rosa megkérdezte, hogy mi történt. 

Sam

-... aztán ellöktem magamtól. Pár könyv ekkor esett le a helyéről. Megfordultam, hogy elfussak, de megragadta a csuklómat és neki lökött az egyik polcnak, ami felborult. Lerángatta a nadrágom és az alsóneműmet, majd...- nagyot nyeltem, képtelen voltam folytatni. Az akkor érzett fájdalom elviselhetetlen volt. 

Rosa egész végig a kezem fogta, próbált megnyugtatni. Már nem sírtam, de még mindig nagyon fáj az alfelem. Most veszítettem el a szüzességem, ebben a pillanatban képtelen voltam másra gondolni. A rajtam lévő férfi pulcsit még lejjebb húztam magamon, pedig így is combközépig ért. 

Ráadásul nem akartam, hogy ilyen... esetlenül lássanak. 

- Fel tudsz állni?- kérdezte Castiel gyengéden. Az eddig tomboló dühe, úgy tűnik, elpárolgott.

- Azt hiszem, igen- mondtam bizonytalanul. Óvatosan feltápászkodtam, Castiel egész végig a kezét tartotta, hátha elesem. 

A srácok leültettek egy székre, amíg ők összepakoltak. A polcokat visszarakták a könyvekkel együtt, majd a vért is feltörölték. Rosa visszahozta a ruháimat. 

- Köszi- mosolyogtam rá halványan. Visszavettem a ruhadarabokat, de Jason pulcsiját magamon hagytam.
- És vele mit csináljunk?- mordult fel Castiel és az immár ismét felöltöztetett Nathanielre mutat.
- Vigyük orvoshoz- javasoltam, mire mindenki egy emberként fordult felém.
- Minek?- kérdezte Jason.
- Nem hagyhatjuk itt- szólt közbe Rosa erőteljesen- Mi van, ha elfertőződik a sebe? Te leszel a hibás!- mutatott Castielre és Jasonre felváltva. A fiúk összenéztek, majd felsóhajtottak.
- Rendben. Bevisszük a kórházba, de ennyi- mondta Jason. Rosával bólintottunk. Az bőven elég. Barátnőm rám pillantott.
- És te?
Felsóhajtottam.
- Kiveszem ezt a hetet, meg a jövőhétből egy kicsit. Természetesen, én is elmegyek egy nőgyógyászhoz.
- Veled menjek?- kérdezte Rosa. Bólintottam.
- Ha megtennéd.
A lány halványan elmosolyodott és átkarolta a vállam.
- Gyere, hazaviszlek.
- Mi bevisszük ezt a mocskot a kórházba- mondta Castiel miközben a vállára dobta az eszméletlen fiút.
- Jó- mondtam halkan. Rosával kiléptünk a könyvtárból és a főbejárat felé vettük az irányt. Sosem gondoltam volna, hogy ez fog történni velem. Ez az elveszett érzés vajon meddig marad meg?