Nem könnyű 1/2

- Minden rendben, Kisasszony. Semmi baja- közölte velem megnyugtató mosollyal a nőgyógyász. Egész végig görcsbe rándult hassal vártam, hogy mit fog mondani, de ezek szerint minden rendben. Rosa kint várt rám az ajtó előtt, tényleg elkísért annak ellenére is, hogy neki ma randija lenne. Innen is látszik, hogy ő a legjobb barátnőm.
- Na, minden oké?- kérdezte mosolyogva, bár látszott, hogy kicsit feszült. Bólintottam.
- Aha, minden oké. Szerintem még odaérsz a randira, ha sietsz.
- Nem baj?- nézett rám.
- Dehogy! Azt hiszed nem vettem észre, hogy az órádat nézed? Na, gyerünk- löktem rajta barátságosan egyet. Rosa vigyorogva nekem ugrott és megszorongatott.
- Köszönöm Sam! Szia!- integetett nekem a folyosó végéről. Visszaintettem.
Na, irány haza.
Előhalásztam a táskámból a telefonomat és a fülhallgatómat. Bekapcsoltam a telefonom, a fülhallgatómat pedig a fülembe raktam, majd elindítottam egy számot. Miután Rosa elment a hangulatom egyértelműen megcsappant. Próbáltam nem zombiként sétálgatni az utcákon, de nem nagyon ment. Elvégre...egy ilyen után az ember nem akar egyedül lenni, nemde?
A parkon keresztül mentem haza, ahol mindenki nevetgélt meg jókedvűen beszélgetett. Persze velük nem történt semmi, ami lerombolhatná a kedvüket. Kicsit megszaporáztam a lépteimet, minél előbb otthon akartam tudni magam.

A bejárati ajtó nyikorogva tárult ki előttem. ahogy mindig és ez megnyugtatott. Ledobáltam magamról a cuccaimat és a hűtő felé indultam. Előrántottam a karamellás-csokis fagyit és ledobtam magam a kanapéra. Nagy szerencsémre senki nem volt itthon. Felkaptam a távirányítót, azzal a szándékkal, hogy bekapcsolom a TV-t, de végül mégsem nyomtam meg a gombot. Meleg könnycsepp folyt végig az arcomon.
- Huh?- odanyúltam az arcomhoz, hogy letöröljem, de egyfolytában jött utána a következő. A fagyit letettem a dohányzó asztalra, majd beletúrtam a hajamba. Már nem tudtam azzal áltatni magam, hogy minden rendben, hiszen semmi sem volt rendben. Lehet, hogy a barátaimnak azt az arcomat mutattam, de kétlem, hogy elhitték volna. Elég rossz színész voltam. A kezemet a számra szorítottam, úgy kezdtem hangos zokogásba. Még én sem hallottam saját magam, viszont a vállam rázkódott. Ez a helyzet egyáltalán nem volt könnyű. Azt kívántam, hogy ebben a pillanatban ne legyek egyedül.

Ez örökre megmarad

Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy eddig nem volt rész, nincs is nagyon mentségem rá, de nagyon sajnálom! Ez a rész nem biztos, hogy olyan hosszú lett, de lemondtam arról, hogy extra hosszú legyen, ezért csak hosszú lett. Viszont a következő rész valamikor jövő héten fog felkerülni vagy még előbb.
FIGYELEM! EZ AZ EPIZÓD ERŐSZAKOS ELEMEKET TARTALMAZ, EZÉRT CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE OLVASD EL! KÖSZÖNÖM! 



- Na-Nathaniel?- kérdeztem bizonytalanul. Nem voltam biztos benne, hogy az a személy, aki előttem van, egyenlő lenne a mindig derűs, macska imádó Nathaniellel. Szemében enyhe őrületet véltem felfedezni. Észrevehetetlenül kicsit hátra léptem.
- Jól vagy?- tettem fel a kérdést, ami foglalkoztatott. Nathaniel elnevette magát.
- Persze, soha jobban!- kiáltott fel.
- Akkor egyedül is be tudod fejezni a pakolást, ugye?- mutogattam az ajtó felé, miközben hátráltam. Nathaniel szeme kitágult.
- Nem! Nem, nem, nem, nem, nem! Nem mehetsz el!- kiáltott fel kétségbeesetten. Összerezzentem. Óvatosan felé fordultam.
- Miért nem?
- Mert kellesz nekem- váltott lággyá a hangja. A rémület a torkomat szorongatta. Ki ez? Ez az ember nem az, akit én ismertem. Félelem költözött az arcomra. Ugye, nem...?
- Várj! Te most...
- Igen,- bólintott- bezártam az ajtót, amint beléptél ide.
- De, mi...- dadogtam értetlenül.
- Olyan kis naiv vagy. Ha valaki kedves veled, eszedben sincs gyanakodni semmire- lépett közelebb, én hátráltam. A hátam az egyik könyvespolcnak szorult. Nathaniel a fejem két oldalára tette a kezét és közelebb hajolt, az ajka pár centire volt az enyémtől.
- Te nem vonzódsz hozzám?- a hirtelen kérdés megzavart, nem is tudtam mit válaszolni rá. Levegő után kaptam.

- Sam! Itt vagy?- a megkönnyebbült sóhaj majdnem kiszakadt belőlem, amikor meghallottam Rosa hangját az ajtó mögül.
- Nekem azt mondta, hogy itt lesz- hallom Jason hangját. Aztán legnagyobb megdöbbenésemre, Castiel hangja is felhallatszott.
- És téged ki kérdezett? Húzz az ajtóból!- a hangok alapján Castiel félre lökte Jasont, majd megragadta a kilincset.
- Hé, Sam, menjünk... Mi a?- a kilincs megzördült, az ajtó a zsilipnek feszült.
- Na, mi van? Nyisd már ki!- Jason türelmetlenül oda szólt Castielnek.
- És mégis mit gondolsz, hogyan fogom kinyitni mikor zárva van?!- már majdnem oda kiáltottam, hogy biztos van pótkulcs, amikor Nathaniel ajka az enyémre tapadt. Erősen csókolt, szinte alig kaptam levegőt.

Rosa

- Francba már!- Castiel idegesen rángatta az ajtót, ami csak nem nyílt ki. Bentről megszűnt az összes hang, eddig dulakodás hallatszott. Nagyon aggódtam, hiszen Sam a barátnőm, aki képes volt elfogadni úgy, ahogy vagyok. 

- Nem igaz!- a fiúk most már kettős erővel támadtak az ajtóra. Castiel és Jason egyre idegesebb volt, rugdosták és lökdösték az ajtót. 

Végül a zár feladta és kipattant az ajtó a helyéről.

Ami bent fogadott, arra nem voltam felkészülve.

Jason

  Megdermedtem. A benti látványra nem voltam felkészülve. Könyvek voltak a földön, néhány polc felborult. És az egész káosz közepén Sam feküdt a földön, Nathaniel pedig fölötte görnyedt. A lány arca eltorzult a fájdalomtól, arcán könnyek folytak. Nathaniel beteges mosollyal az arcán figyelte, ahogy Sam csaknem felsikolt a borzalomtól.

Megerőszakolta. 

A szó áthasított a tudatomon, nem is fogtam fel igazán.

Megerőszakolta.

Gyilkos düh öntötte el az agyamat. 

Hogy volt mersze?!

Mielőtt akárcsak megmozdulhattam volna, Castiel előrelendült és letépte Samről Nathanielt. Bemosott a fiúnak, hallottam a reccsenést, ahogy az állkapcsa megreped. Nathaniel felkiáltott és hátralendült, neki esett az egyik polccal, ami vele együtt dőlt el. 

Tekintetemet újra Samre fordítottam, aki Rosa karjaiban remegett és próbálta minél jobban elfedni magát. Odasétáltam hozzá és ráraktam a pulcsimat. Magára húzta és hálásan rám pillantott. 

- Mit képzelsz magadról, te mocsok!- Castiel még mindig a szőke srácot püfölte, az arca lassan felismerhetetlen lett. 

- Állj le!- szóltam rá és megragadtam a vállát.

- Nem! Még nem bánta meg teljesen! Ugye, te rohadék?!- egy kis időre abbahagyta a verést és megragadta a srác inggallérját. Nathaniel rá emelte a szemét és mutatott egy vérest mosolyt. 

- Sosem fogom megbánni- nyögte ki vigyorogva.

- Te rohadék!- Castiel ütésre emelte a kezét, de megelőztem. Akkorát adtam a szőkének, hogy eszméletlen lett. Az öklöm sajgott, de egyáltalán nem bántam.

- Gyere. Hagyd.-szóltam olyan nyugodtan, ahogy csak tudtam pedig engem is majd megőrjített a düh. 

Castiel még egy pillanatig úgy maradt, majd leköpte a fiút és ott hagyta. 

A lányok halkan beszélgettek, úgy tűnt Rosa megkérdezte, hogy mi történt. 

Sam

-... aztán ellöktem magamtól. Pár könyv ekkor esett le a helyéről. Megfordultam, hogy elfussak, de megragadta a csuklómat és neki lökött az egyik polcnak, ami felborult. Lerángatta a nadrágom és az alsóneműmet, majd...- nagyot nyeltem, képtelen voltam folytatni. Az akkor érzett fájdalom elviselhetetlen volt. 

Rosa egész végig a kezem fogta, próbált megnyugtatni. Már nem sírtam, de még mindig nagyon fáj az alfelem. Most veszítettem el a szüzességem, ebben a pillanatban képtelen voltam másra gondolni. A rajtam lévő férfi pulcsit még lejjebb húztam magamon, pedig így is combközépig ért. 

Ráadásul nem akartam, hogy ilyen... esetlenül lássanak. 

- Fel tudsz állni?- kérdezte Castiel gyengéden. Az eddig tomboló dühe, úgy tűnik, elpárolgott.

- Azt hiszem, igen- mondtam bizonytalanul. Óvatosan feltápászkodtam, Castiel egész végig a kezét tartotta, hátha elesem. 

A srácok leültettek egy székre, amíg ők összepakoltak. A polcokat visszarakták a könyvekkel együtt, majd a vért is feltörölték. Rosa visszahozta a ruháimat. 

- Köszi- mosolyogtam rá halványan. Visszavettem a ruhadarabokat, de Jason pulcsiját magamon hagytam.
- És vele mit csináljunk?- mordult fel Castiel és az immár ismét felöltöztetett Nathanielre mutat.
- Vigyük orvoshoz- javasoltam, mire mindenki egy emberként fordult felém.
- Minek?- kérdezte Jason.
- Nem hagyhatjuk itt- szólt közbe Rosa erőteljesen- Mi van, ha elfertőződik a sebe? Te leszel a hibás!- mutatott Castielre és Jasonre felváltva. A fiúk összenéztek, majd felsóhajtottak.
- Rendben. Bevisszük a kórházba, de ennyi- mondta Jason. Rosával bólintottunk. Az bőven elég. Barátnőm rám pillantott.
- És te?
Felsóhajtottam.
- Kiveszem ezt a hetet, meg a jövőhétből egy kicsit. Természetesen, én is elmegyek egy nőgyógyászhoz.
- Veled menjek?- kérdezte Rosa. Bólintottam.
- Ha megtennéd.
A lány halványan elmosolyodott és átkarolta a vállam.
- Gyere, hazaviszlek.
- Mi bevisszük ezt a mocskot a kórházba- mondta Castiel miközben a vállára dobta az eszméletlen fiút.
- Jó- mondtam halkan. Rosával kiléptünk a könyvtárból és a főbejárat felé vettük az irányt. Sosem gondoltam volna, hogy ez fog történni velem. Ez az elveszett érzés vajon meddig marad meg?

Mi ez?

Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy csak most tudok részt hozni (ráadásul rövid is lett) de azért remélem, hogy elnyeri tetszéseteket és még egyszer bocsánat! Kellemes olvasást!


- Jobban kéne vigyáznod magadra!- dorgált Nathaniel miközben hűsítő kenőcsöt kent a sebemre.
- Nem hittem volna, hogy Castiel ilyen durva lesz- szabadkoztam. Nathaniel kétkedő pillantást vetett rám.
- Nem hitted, mi? Olyan felelőtlen vagy!- kuncogott, arcát árnyék takarta. Az arcvonásait figyeltem, próbáltam rájönni mit gondolhat.
- Mire gondolsz?- kérdeztem félrebillentett fejjel. Felpillantott rám.
- Arra, hogy milyen hiszékeny vagy!- bosszúsan összevonta a szemöldökét. Hitetlenkedve meredtem rá.
- Mi van?!
- Semmi!- mondta, majd mindketten felnevettünk.

- Á, nem hiszem el!- nyögtem fel, amikor sikeresen bevertem a karom a szekrényem ajtajába. Óvatosan, fájdalmas fintorral az arcomon dörzsölgettem a fájó pontot.
- Minden oké?- jött egy hang a hátam mögött, mire összerezzentem. Megfordultam és Castiel szemébe néztem. Semleges arccal feleltem.
- Hogyne.
Felnyögött.
- Figyelj...nem akartalak bántani!- jelentette ki határozottan. Felvontam a szemöldököm.
- Csak?
- Csak...- vakargatta kínosan a tarkóját.
- Csa~k?- rebegtettem a pilláim. Felsóhajtott.
- Csak nagyon dühös lettem. Ne haragudj!- nézett rám már szinte szégyenlősen. Elvigyorodtam.
- Nem bocsátok meg!
Castiel értetlenül pislogott.
- Mi?
- Nem. Bo-csá-tok. Meg.- szótagoltam neki mosolyogva. Castiel felhúzta az orrát és mérgesen rám pillantott.
- Mi?! Miért nem?!
- Mert nem érdemled meg!- nyújtottam ki rá a nyelvem, majd elindultam haza. Nem tudtam abbahagyni a mosolygást.

Á, vajon hol lehet? Körbe-körbe néztem, járkáltam a könyvtárban, de sehol nem találtam Nathanielt. Pedig ő kérte a segítségemet, mégis késik. Nekem jobb dolgom is van! Mondjuk...könnyen beadtam a derekamat ma reggel.
"- Sam!- kiáltotta valaki a nevem. Másnap reggel volt, a Nap hét ágra sütött. Már kora reggel dög meleg volt. Félholtan megfordultam.
- Igen?- nyöszörögtem fáradtan. 
- Tudsz nekem segíteni délután?- kérdezi Nathaniel.
- Miben?- pillantottam rá, majd tovább sétáltunk az udvaron. 
- A könyveket kéne elrendezni a könyvtárban és arra gondoltam, hogy tudnál nekem segíteni.
Felsóhajtottam. 
- Rendben. De csak, azért, mert szeretek olvasni!- néztem a fiúra szigorúan, mire ő felnevetett."

Keserűen gondoltam vissza a beszélgetésünkre. Haza akarok menni! Egyszer csak neszezést hallottam a könyvtár végéből. Gondolkodás nélkül indultam meg arra.
- Nathaniel, na végre! Tudod, mióta várok rád?!
- Nem...ezt nem tudtam- hallottam egy ijesztően rekedtes hangot mögöttem. Megpördültem és azt hiszem halálra rémültem.

Valószínűleg tetszik nekem

Jason

Mosolyogva, félre billentett fejjel néztem Samre. Ő döbbenten, értetlenül meredt rám. 

- Mi az?- kérdezem vigyorogva.

- Te leszel az új csapattag- mondja lassan, a földet bámulva. Bólintok.

- Igen.

- Hogyhogy?- pillant fel. Kínosan megvonom a vállam. 

- Az előző csapatomban nemigazán ismertek el. Én voltam a srác, aki mindig mindent egyedül csinált, a többiek nélkül. Ők állandóan lazsáltak, mondván, majd edzenek. Látod mi történt! Ha ők is edzettek volna, legalább olyan keményen, mint én, akkor most nem beszélgetnénk itt, hanem egy sokkal tehetősebb csapatban lennék. Bocs, hogy ezt mondom, de így van!- mondandóm közben lehervadt a mosoly az arcomról, de most mégis halványan elvigyorodok. Szinte már szégyenlősen nézek Samre, várom hogyan reagál. De nem mond semmit.
- Baj van, Sam?- aggódón összehúzom a szemöldököm. Felkapja a fejét.
- Honnan tudod a nevem?- arcomba szökött a vér, ahogy eszembe jutott mit csináltam, azért, hogy megtudjam a nevét.
- Hallottam, ahogy veled beszélnek a meccs után- vakargattam idegesen a tarkóm. Ez nem volt teljes hazugság, hiszen tényleg beszélgetett egy fehér hajú lánnyal, de azt már nem akartam neki elárulni, hogy a női mosdóba kellett osonnom, ezért az információért. Komolyan! Beosontam a lány WC-be, ahelyett, hogy megkérdeztem volna! Ez kész!
- Hahó! Figyelsz te rám?!- integet a szemem előtt Sam. Zavartan félrepillantok.
- Bocs, megismételnéd?- kérem halkan.
- Azt kérdeztem, hogy mikor hallottad. Sosem voltál a közelben, amikor beszélgettem valakivel. Szóval...hol hallottad a nevem?- félre billentett fejjel néz rám, barna szemében gyanú csillog. Sóhajtottam.
- Én...
- Te meg mit csinálsz itt?!- dühödt kiáltás hallatszik a folyosó végéből. A tegnapi vörös gyerek volt az a mérkőzésről. Idegesen sóhajtottam. Tegnap állandóan a pályán fenyegetőzött, mintha ő lenne a király.

"- Hé, Sava, passzolj!- szóltam fennhangon csapattársamnak. Karomat a magasba emeltem, vártam a passzt, mindenre felkészültem. Csak erre nem...A másik csapatból nekem feszült az a vörös csávó. Első látásra durva játékosnak hittem, de a meccs közben kiderült, hogy csupán az alapjai tökéletesek, de különösebben nem volt figyelemre méltó. Most azonban dühösen nekem nyomult.
- A földbe foglak döngölni!- sziszegte. Egy pillanatra ránéztem, de miután a labda nekem repült, nem figyeltem rá. Gyorsan végig szlalomoztam a játékosok között és bezsákoltam a labdát. A közönség őrjöngve tapsolt. Elindultam visszafelé és amikor a vöröshöz értem, letorkolltam.
- Ahhoz, hogy legyőzz több kell, mint egyszerű küzdőszellem. A lábam nyomába sem érsz!"

- Nos...én vagyok az új csapattag- fensőbbséges pillantást vetettem a srácra. Az eddig dühös arckifejezés most gyűlölködőbe váltott át. Megindult felém.
- Akarsz valamit, haver?
- Castiel!- Sam hangja figyelmeztető, nyugodt. Castiel azonban mintha meg sem hallotta volna, tovább nyomul felém, akár egy elszabadult vad.
- Nehogy azt hidd, bármit megtehetsz!- Castiel megragadta Sam karját és félrerántotta. A lány fájdalmasan felszisszent.
- Hé, csak óvatosan!- léptem előre. Castiel (minden további nélkül) nekem rontott. A galléromnál fogva rántott magához.
- Ne provokálj!- sziszegte az arcomba.
- Castiel Maddox, maga mit csinál?!
Felnéztem. Egy idős hölgy közeledett, tűsarkú cipője vészjelző volt a rakoncátlankodó fiatalok számára. Mellette egy szőke fiú jött.
- Igazgatónő!- Sam arca felragyogott, láthatóan örült, hogy nem lesz verekedés.
- Mi folyik itt, Samantha?- kérdezte az igazgatónő.
- Nos...tudja...
- Valószínűleg Castiel már megint a bajt keresi- szólt közbe a szöszi.
- Valóban? Nos, ebben az esetben...- az igazgató megfogta a vörös karját és magával húzta.
- Azt hiszem megint fel kell hívnom a szüleit- mondta a nő, majd eltűntek egy ajtó mögött.
- Jól vagy?- hallottam a srác hangját. Odafordultam. A szöszke Sam kezét fogta, amin volt egy hatalmas kék folt. Elöntötte az agyamat a düh. Az a szerencsétlen!
- Persze, jól vagyok. Kösz, Nathaniel!- mosolygott Sam. Összeszűkült szemmel méregettem a srácot, szemmel láthatóan oda volt Samért. Némán sóhajtottam.
- Akkor én...megyek is- szóltam és elindultam.
Mi ez az érzés? Talán...féltékenység?

Boldogságunk nem alaptalan, az új tag

- Francklin Gimnáziumé az első passz!- szólalt meg a hangosbemondó. Jason gyors labdavezetéssel tört át a Sweet Amoris védelmén. A csapatunk döbbenten figyelte az eseményeket.
- Ne dermedjetek le! Gyerünk!- kiáltott a csapatkapitányunk, Matt. A többiek felkapták a fejüket és felmérve a helyzetet, gyorsan elmentek védekezni.
- Sajnálom, Kapitány!- kiáltott még vissza Lisander. Kék mezében feszítve rohant át a pályán, hogy blokkoljon. A maga 190 centijével remek center* volt.
De sajnos ez nem volt elég.
Jason zökkenőmentesen kerülgette a játékosokat, mintha ott sem lettek volna. Aztán, amikor a hárompontos vonalhoz ért, megállt. Felvette a dobóállást és dobott.
Csont nélkül bement.

- Most tíz perces szünet következik, aztán megkezdődik a második félidő!
Legszívesebben lecsaptam volna a kommentátort. Bár a mi csapatunk is kapott néhány dicsérő szót, egyértelműen látszott, hogy a Francklin Gimnáziumnak szurkol. Sóhajtva felálltam a helyemről.
- Te meg hová mész?- kérdezett Rosa és Alexy egyszerre. Rájuk pillantottam.
- Mosdóba és...adok a csapatunknak egy kis löketet. 
- Löketet?- értetlenkedett Nathaniel.
- Igen, tekintve, hogy 43:52- re állunk az ő javukra, azt hiszem kell egy kis löket.
- Mit fogsz csinálni?- gyanakodott Rosa.
- Beszélgetek velük- vontam vállat és elindultam. Természetesen nem kellett WC-re mennem, ez csak egy kis kibúvó volt. Egyenesen a csapatunk öltözőjébe siettem. Éppen megbeszélést tartottak.
- És Castiel, te fogod a 9-est. Elég durva játékosnak tűnik- mondta az edző.
- Az az elég durva, amit ti most éppen csináltok- szóltam közbe.
- Sam?- kapta fel a fejét Lisander. Kérdően fordultam körbe.
- Mi a frász van veletek? Mint a zombik- ráztam a fejem. Az edző sóhajtott.
- Nem olyan egyszerű a helyzet. Ők...magasabb szinten vannak, mint mi. Ezt még én is elismerem.
- Van gyenge pontjuk?- vontam össze a szemöldököm. Castiel megrázta a fejét.
- Ha lenne, már régen kihasználtuk volna a lehetőséget.
Elgondolkodtam. Ahogy figyeltem a meccset, azt vettem észre, hogy túlságosan össze vannak hangolva. Minden figyelmüket Jasonre irányítják, mert egyedül ő szerezhet kosarat. Talán ez lesz a kriptonitjuk.
- Figyeljetek...nem biztos, de ti nem vettétek észre, hogy túlságosan össze vannak hangolódva? Minden figyelmüket Jasonre irányítják, a ritmusuk ugyanaz. Talán...ha megtörnénk ezt a ritmust, akkor lehetne esélyünk- számoltam be az elméletemről. Az edző arca örömteli lett.
- De, ez beválhat! Tudtam, hogy valami gyanús!- kiáltott fel boldogan. Azonban a fiúk még mindig le voltak törve.
- Mi az?- kérdeztem. Lisander rám pillantott.
- Tudom, hogy nem lenne szabad ezt kérnem, de...nem pofoznál meg?- pislogtam párat, hogy megbizonyosodjak róla, teljesen jól értettem, amit mondott. Lisander arcát kutattam, de láttam rajta, hogy teljesen komolyan gondolja.
- Igen, az segítene abban, hogy jobban koncentráljunk- szólt bele Matt is.
Elvigyorodtam.
- Micsoda? De én olyan gyenge vagyok!- ropogtattam a csuklómat. A fiúk meghökkenten néztek rám.

- Kérünk minden játékost, hogy fáradjon a pályára!
Mosolyogva tértem vissza a helyemre, szerintem sikerült segítenem nekik.
- Na, hogy ment?- kérdezte Alexy.
- Szerintem most jobban koncentrálnak, mint eddig!- mosolyogtam büszkén. Remek munkát végeztem...
- Mit csináltál?- sóhajtott Nathaniel.
- Azt, amit kértek!- dúdolgattam halkan.
- Mi a...- akadt meg Rosa. Összehúzott szemmel összpontosított. A fiúkat leste.
- Miért van egy piros folt az arcukon?!- kiáltott felháborodottan a lány. Vállat vontam.
- Azt kérték pofozzam meg őket. Megtettem.
Rosa meglepetten felém pördült, de nem szólt semmit, inkább visszafordult és magában morgott tovább. Egy ideig figyeltem ideges arcát, aztán felhúztam a vállaimat. Semmi oka nincs, hogy dühös legyen rám, mégis ezt teszi!
Sóhajtottam.
Visszafordultam a küzdőtér felé és figyeltem. Vártam, hogy vajon megtalálják-e a kiskaput, amit javasoltam.

Repül a labda a palánk felé, készen arra, hogy sikerüljön a hárompontos. Két másodperc marad a játékból. A labda nekicsapódott a gyűrű peremének. Egy másodpercig egyensúlyozott ott, majd...bement. Bement! Castiel dobása sikerült! Örömömben felvisítottam és ugrándoztam. Eszeveszettül tapsoltam nekik, hihetetlenül boldog voltam. Hiába lett döntetlen, akkor is nagyon örültem. Ez az egész azt jelentette, hogy sikerült Jasonnnel tartanunk a tempót. Ahogy eszembe jutott ez a gondolat, állandóan vigyorogtam, mint a tejbe tök.
- Sorakozó!- kiáltott a bíró. A közönség mind két csapatnak tapsolt, mindenki elégedett volt a meccs kimenetelével. Én is álltam a barátaimmal és mosolyogva ujjongtunk a csapatunknak. A kapitányok kezet ráztak. Lisander a magasba emelte a kezét és felkiáltott:
- Bejutottunk! Igen!- örömtelien felkacagott, én pedig vele együtt örültem.

Másnap

Az iskola felé menet találkoztam az egész kosárcsapattal. Mindannyian gratuláltak az éles eszemért, én pedig az eredményükért. Mosolyogva baktattunk az iskolához, remekül éreztem magam velük. A legtöbb srácnak nagyon jó humora van, életemben nem nevettem ennyit. A kapunál elváltunk egymástól, nekik edzésre kellett menni (újabb meccs egy hét múlva) nekem pedig matek órára. Elszökdécseltem a DÖK terem előtt, mit sem sejtve. Aztán amikor a lépcsőhöz értem, valaki a kezét a vállamra tette. Ugrottam egyet ijedtemben és reflexből hátra könyököltem. Valaki nyögött egyet. 

- Ez fájt!- lihegett...Jason?!

- Jason?! Mit csinálsz te itt?- lepődtem meg. 

- Most éppen szenvedek- nyögött fel. Felszisszentem.

- Bocs! Nagyon fáj?- nyúltam felé, aztán megláttam, hogy titkon elmosolyodik. Azonnal visszahúztam a kezem és tarkón csaptam.

- Aú! Ezt miért kaptam?- nézett rám.

- Azt hiszed nem tudom, hogy direkt csináltad?- pökhendin felemeltem az állam, jelezve, hogy velem ne szórakozzon. Jason elvigyorodott. 

- Jól van, lebuktam!- egyenesedett fel. Semmi baja nem volt. Felsóhajtottam.

- Mit csinálsz itt?- a karom tehetetlenül lógott a testem mellett. 

- Hát nem tudtad? Én vagyok a kosárcsapat új tagja!- vigyorgott. Kikerekedett a szemem. 

*Center: Általában a csapat legmagasabb játékosa. Elsődleges szerepe, hogy magasságát használva pontot szerezzen és megakadályozza, hogy a másik csapathoz kerüljön a labda. 

Furcsa érzés

Másnap az iskola felé menet zenét hallgattam. Annak ellenére, hogy rock szám volt, hihetetlenül ellazultam. Tegnap este nyugtalanság fogott el és képtelen voltam aludni. Az agyam pörgött, a szememet nem tudtam lehunyni. Összevontam a szemöldököm. Már megint ez az érzés. Mi történik?

Az iskola elé érve megállapítottam, hogy nem csak én vagyok így. Rengeteg diák, sőt néhány tanár úgy járkált az iskolában, mintha zombik lennének. Kialvatlan, egyben izgatott tekintetek. Rosa éppen a mosdóból jött kifelé, amikor kivettem a fülhallgatómat. Kezében ott volt a smink-táskája. Odamentem hozzá.
- Rosa, mi van itt? Miért ilyen hulla mindenki?- kérdezem semmit sem értve. A lány felsóhajtott, beletúrt a hajába és kínosan rám mosolygott.
- Szóval te is érzed.
Értetlenül rá pillantottam. Mi?
- Mi?- ismételtem fennhangon gondolataimat. Ismét sóhajtott.
- Ez a különös érzés...azért van, mert...- kinyílt az iskola bejárata és...fel kellett néznem-...jönnek.
- Kik?
- A Francklin Gimnázium- Rosa összehúzta jól szedett szemöldökét és elszánt tekintetét rájuk meresztette. Én is arra pillantottam s feléjük biccentettem.
- Azok kik?
- A gimnázium kosárcsapata. Azért jöttek, mert meccs van ma. Ezen a meccsen fogunk nevetni vagy sírni. Ez a mérkőzés dönti el, hogy bekerülünk-e az országos döntőbe vagy sem. De...én esélytelennek látom.
- Miért?- pördültem felé meglepetten.
- Látod azt a srácot?- biccentett egy fekete hajú fiú felé. Nehéz volt nem észrevenni. Egyszerűen kitűnt a többi kosaras közül. Bólintottam.
- Ő Jason Russ. A világ legjobb játékosa. Úgy játszik, mintha mindig bent lenne a Szuper Zónában*. És...ez még akkor van...amikor a legpocsékabban játszik.
Levegő után kaptam. Akkor...mi történne, ha bent lenne a zónában?

A mérkőzés késő délután kezdődött. Már a meccs kezdete előtt tele volt a fél nézőtér. Rosa, Alexy, Nathaniel és én közvetlen a mi csapatunk kispadjánál foglaltunk helyet. Azért akartam ideülni, hogy közelről tudjam nézni a meccset. A Sweet Amoris csapat elkezdte a bemelegítést, élükön Castiellel és Lisanderrel. Ingafutással kezdtek, majd kosárra dobtak. Egész végig a mozgásukat figyeltem. Különböző, de mégis összhangban van mindenkié. Próbáltam gyenge pontot találni, hogy figyelmeztethessem őket rá, de nem találtam semmit. Végül feladtam, sóhajtottam és felálltam.
- Kimegyek a mosdóba- mindenki bólintott, majd ismét merően nézték a pályát. Elindultam lefelé a lelátón, utána gyorsan elkocogtam a pálya szélén a háló mögött. Néhányan felém pillantottak, de különösebben nem törődtek velem.
A mosdóban elintéztem a dolgom és megigazítottam a hajam. Szemem alatt sötét karikák sötétlettek, de nem törődtem velük. Nem volt rá időm, hogy foglalkozzak vele. Némán sóhajtottam és kiléptem a mosdó ajtaján. Azonban nem jutottam messzire, az ajtó visszalendült és fejbe vágott vele. Felnyögtem és fenékre estem.
- Bassza meg!
- Jól vagy?- felpillantottam a mély basszusra. Jason Russ guggolt előttem, de még így is jóval magasabb volt nálam. Undok fintorba húzódott az arcom.
- Jól- köptem, mire elmosolyodott.
- Harapós kedvedben vagy?
- Nem, ezt váltja ki belőlem az ábrázatod!- gúnyolódtam. Jason hangosan felnevetett.
- Ó, veled aztán nem lehet kötekedni!
- Ez még semmi!- morogtam félhangosan.
- Hé, Jason, gyere már! Állandóan rád kell várni, te szoknyapecér!- kiáltott felénk-gondolom én- Jason csapattársa. A fiú arra pillantott, majd vissza rám.
- Mennem kell. Segítsek?- nyújtottam felém a kezét, de félre löktem.
- Nem!- szóltam erélyesen, ő pedig védekezően feltartotta a kezét.
- Jól van na! Nem kell leharapni a fejem!- vigyorgott pofátlanul, én pedig elfintorodtam. Jason felállt (bizonyára túl volt a 180 centin) és elsétált.
- Bunkó, pofátlan barom!- morogtam, ő pedig felnevetett, mielőtt végleg eltűnt volna a folyosó fordulóban.

- Te hol voltál? Azt hittem érted kell mennem- üdvözölt Rosa, mikor leültem mellé a nézőtéren.
- Feltartottak- közöltem egyszerűen. Alexy hirtelen felszisszent.
- Mi van a fejeddel?- érintette meg a hatalmas puklit a homlokomon. Összerándultam a hirtelen fájdalomtól.
- Sikerült összefutnom Jason Russal.
- Megütött?- döbbent le Rosa. Keserűen felnevettem.
- Természetesen nem! Csak rosszkor volt rossz helyen.- magyaráztam, miközben Alexy kezét húztam el az arcom közeléből.
Látszott Rosán és Nathanielen, hogy még kérdezősködnének, de szerencsémre megszólalt a meccs kezdetét jelző síp.
- Sorakozzatok fel!- kiáltott a bíró. A játékosok felsorakoztak, a kapitányok előre léptek.
- Mindenki kész?- kiáltotta ismét, majd amikor mindenki bólintott, a sípot a szájába tette és megfújta, miközben feldobta a labdát.


*Szuper Zóna: az a helyzet, amikor a játékos kitudja használni testének és tehetségének 100 százalékát.

Mintha minden rendbe jönni látszódna

- Akkor bemutatom neked a többieket!- Rosa izgatottan tapsikolt, ahogy tornaóra után ballagtunk matekra (a többiek időközben leváltak, nekik más órájuk lesz). Az órán majdnem sikerült eltörnöm a nyakam és a lábam. A kosárlabda nem nekem való...
- Sam! Sam, figyelsz te rám?- Rosa bosszúsan integet a szemem előtt, én pedig gyorsan- reflexből- válaszolok.
- Hogyne!-mondom olyan hangnemmel, mintha sértésnek venném, hogy ilyet feltételez rólam. A lány felvonta a szemöldökét.
- Ó, igen? És miről beszéltem?- haboztam. Természetesen fogalmam sem volt miről beszélt idáig. Rosa cöcögött és szemeit forgatta.
- Rögtön gondoltam. Arról beszéltem, ho...- hirtelen elvigyorodott, ahogy megpillantott valakit a hátam mögött.
- Gyere!- megragadta a karomat és maga után vonszolt. Nem értettem semmit, de engedelmesen mentem utána, ugyanis attól tartottam, hogyha nem teszem, letépi a karomat.
- Lisander, ide!- kiáltott és jobb kezével hevesen csápolt. A fiú, akihez siettünk eddig hevesen körmölt egy viseltes füzetbe, de Rosa kiáltására felfigyelt. Végig pillantott a tömegen, majd a pillantása megakadt rajtunk. Elmosolyodott és ő is felénk kezdett sietni. Rosával két puszit váltottak, majd csakis rám figyelt.
- Lys-drága, hadd mutassam be neked Samet- intett felém Rosa. Lisander mosolyogva biccentett, majd a kezemért nyúlt és finom csókot lehelt rá.
- Nagyon örülök a találkozásnak!- azt hiszem elfelejtettem levegőt venni, de próbáltam leplezni zavaromat.
- Én is nagyon örülök!- mosolyogtam rá ragyogóan. Aztán valami szemet szúrt... Lisander heterokrómiás! Jobb szeme smaragd zölden csillogott, bal szeme gyönyörű borostyán színben pompázott. Szinte azonnal elvarázsolt. Nem bírtam megállni, hogy közelebbről is megnézzem.
- Megengeded?- kérdeztem és az álla alá nyúltam. Az arcát lehúztam magamhoz, hogy egy szinten legyünk és megcsodálhassam ezt a különleges szempárt. Lisander nem volt zavarban, sőt szerintem kifejezetten tetszett neki, amit csinálok. Végig simítottam a szeme alatt a bőrt.
- Gyönyörű- suttogtam és elengedtem. Rosa köhintett, mire megtörte a varázst és megint kénytelen voltam rá figyelni.
- Azt hittem itt helyben szexelni fogtok- mondta Rosa, zavarba ejtő könnyedséggel. Lesütöttem a szemem, de nem pirultam el. Általában mindenkivel ilyen közvetlen vagyok, és már barátom is volt. Megint felnéztem és megpillantottam Castielt, amint épp sötéten méregetett. Beintettem neki. Természetesen nem felejtettem el mit híresztelt rólam. Castiel titkon elvigyorodott, erre pedig felment bennem a pumpa. Kikerültem Rosát és felé siettem.
- Na, mi van cica, talán valami...- nem tudta befejezni, mert erősen pofon vágtam. Még csak két napja ismerem a srácot, de már kétszer pofoztam meg. Hát, nem csodálatos?
- Ne merészelj olyan dolgokat állítani, ami bemocskolhat!- sziszegem neki feldúltan. Összevonta a szemöldökét.
- Miről beszélsz?
- Mintha nem tudnád!- éles oldalpillantást vetettem egy bámészkodóra. Castiel horkantott.
- Jó, akkor ne mondd el!- óvatosan felé néztem.
- Tényleg nem tudod?- Castiel közelebb hajolt és elvigyorodott.
- Arra gondolsz, amikor együtt töltöttünk egy...estét?- azonnal hátrébb léptem, elfintorodtam és megint felpofoztam. Ez a harmadik. Mostantól számolni fogom.
- Szörnyű vagy!- kiáltottam és ott hagytam. Annyira felhúzott, hogy legszívesebben elbőgtem volna magam, hogy kiadjam magamból a feszültséget. Az viszont jó kedvre derített, hogy tuti ott marad a pofon helye az arcán. Már a beszélgetésünkkor is kezdett vörösleni.
- Gyere Rosa!- fogtam meg a kezét és behúztam a terembe.

A nap végére valamelyest sikerült megnyugodnom és azt is elértem, hogy ne nézzenek ribancnak. Az, hogy megkértem Lisandert, a lányokat és Nathanielt, hogy beszéljenek a többiekkel, nagyon jó döntés volt. Főleg Rosának és Lisandernek volt nagy sikere.
Az udvaron sétáltam a kapu felé, indultam volna már haza. Beszívtam a friss levegőt és nyújtózkodtam. Nagyot sóhajtottam, nyugodt volt a légkör.
- Hé, Sam!- a szememet forgattam. Hogy senki sem képes békén hagyni!
- Igen?- fordultam hátra. Nathaniel és Lisander közelített felém a nyomukban egy kék hajú, életvidám fiúval. Furcsán néztem rá. Hogy lehet valakinek ilyen jókedve?
- Bemutatom neked Alexyt!- intett Nathaniel a fiú felé. A kezemet nyújtottam.
- Szia!- tudomást sem vett a kezemről, hanem egyenesen nekem esett. Addig ölelgetett, amíg nem kaptam levegőt.
- Hé...Alexy...nem,,,kapok,,,levegőt- összeszorította a tüdőmet, de ezt hallva gyorsan elengedett. Levegőért kaptam és Lisander karja kellett ahhoz, hogy el ne essek.
- Jaj, ne haragudj!- kacagott fel a fiú. Én is elmosolyodtam.

Castiel szemszöge:

A kertész klub falának nyomódva figyeltem a csodás négyest. A kis buzi körül ugrálta Samet, Lisander pedig szinte már az illedelem távolságán belül volt. Alig akartam elhinni, hogy a mindig visszafogott Lisander most tálcán kínálja oda magát neki. Furcsamód különös féltékenységet éreztem ezzel kapcsolatban. Talán, azért, mert rég szexeltem már. Talán, azért. mert régen volt barátnőm. Talán...