- Ne dermedjetek le! Gyerünk!- kiáltott a csapatkapitányunk, Matt. A többiek felkapták a fejüket és felmérve a helyzetet, gyorsan elmentek védekezni.
- Sajnálom, Kapitány!- kiáltott még vissza Lisander. Kék mezében feszítve rohant át a pályán, hogy blokkoljon. A maga 190 centijével remek center* volt.
De sajnos ez nem volt elég.
Jason zökkenőmentesen kerülgette a játékosokat, mintha ott sem lettek volna. Aztán, amikor a hárompontos vonalhoz ért, megállt. Felvette a dobóállást és dobott.
Csont nélkül bement.
- Most tíz perces szünet következik, aztán megkezdődik a második félidő!
Legszívesebben lecsaptam volna a kommentátort. Bár a mi csapatunk is kapott néhány dicsérő szót, egyértelműen látszott, hogy a Francklin Gimnáziumnak szurkol. Sóhajtva felálltam a helyemről.
- Te meg hová mész?- kérdezett Rosa és Alexy egyszerre. Rájuk pillantottam.
- Mosdóba és...adok a csapatunknak egy kis löketet.
- Löketet?- értetlenkedett Nathaniel.
- Igen, tekintve, hogy 43:52- re állunk az ő javukra, azt hiszem kell egy kis löket.
- Mit fogsz csinálni?- gyanakodott Rosa.
- Beszélgetek velük- vontam vállat és elindultam. Természetesen nem kellett WC-re mennem, ez csak egy kis kibúvó volt. Egyenesen a csapatunk öltözőjébe siettem. Éppen megbeszélést tartottak.
- És Castiel, te fogod a 9-est. Elég durva játékosnak tűnik- mondta az edző.
- Az az elég durva, amit ti most éppen csináltok- szóltam közbe.
- Sam?- kapta fel a fejét Lisander. Kérdően fordultam körbe.
- Mi a frász van veletek? Mint a zombik- ráztam a fejem. Az edző sóhajtott.
- Nem olyan egyszerű a helyzet. Ők...magasabb szinten vannak, mint mi. Ezt még én is elismerem.
- Van gyenge pontjuk?- vontam össze a szemöldököm. Castiel megrázta a fejét.
- Ha lenne, már régen kihasználtuk volna a lehetőséget.
Elgondolkodtam. Ahogy figyeltem a meccset, azt vettem észre, hogy túlságosan össze vannak hangolva. Minden figyelmüket Jasonre irányítják, mert egyedül ő szerezhet kosarat. Talán ez lesz a kriptonitjuk.
- Figyeljetek...nem biztos, de ti nem vettétek észre, hogy túlságosan össze vannak hangolódva? Minden figyelmüket Jasonre irányítják, a ritmusuk ugyanaz. Talán...ha megtörnénk ezt a ritmust, akkor lehetne esélyünk- számoltam be az elméletemről. Az edző arca örömteli lett.
- De, ez beválhat! Tudtam, hogy valami gyanús!- kiáltott fel boldogan. Azonban a fiúk még mindig le voltak törve.
- Mi az?- kérdeztem. Lisander rám pillantott.
- Tudom, hogy nem lenne szabad ezt kérnem, de...nem pofoznál meg?- pislogtam párat, hogy megbizonyosodjak róla, teljesen jól értettem, amit mondott. Lisander arcát kutattam, de láttam rajta, hogy teljesen komolyan gondolja.
- Igen, az segítene abban, hogy jobban koncentráljunk- szólt bele Matt is.
Elvigyorodtam.
- Micsoda? De én olyan gyenge vagyok!- ropogtattam a csuklómat. A fiúk meghökkenten néztek rám.
- Kérünk minden játékost, hogy fáradjon a pályára!
Mosolyogva tértem vissza a helyemre, szerintem sikerült segítenem nekik.
- Na, hogy ment?- kérdezte Alexy.
- Szerintem most jobban koncentrálnak, mint eddig!- mosolyogtam büszkén. Remek munkát végeztem...
- Mit csináltál?- sóhajtott Nathaniel.
- Azt, amit kértek!- dúdolgattam halkan.
- Mi a...- akadt meg Rosa. Összehúzott szemmel összpontosított. A fiúkat leste.
- Miért van egy piros folt az arcukon?!- kiáltott felháborodottan a lány. Vállat vontam.
- Azt kérték pofozzam meg őket. Megtettem.
Rosa meglepetten felém pördült, de nem szólt semmit, inkább visszafordult és magában morgott tovább. Egy ideig figyeltem ideges arcát, aztán felhúztam a vállaimat. Semmi oka nincs, hogy dühös legyen rám, mégis ezt teszi!
Sóhajtottam.
Visszafordultam a küzdőtér felé és figyeltem. Vártam, hogy vajon megtalálják-e a kiskaput, amit javasoltam.
Repül a labda a palánk felé, készen arra, hogy sikerüljön a hárompontos. Két másodperc marad a játékból. A labda nekicsapódott a gyűrű peremének. Egy másodpercig egyensúlyozott ott, majd...bement. Bement! Castiel dobása sikerült! Örömömben felvisítottam és ugrándoztam. Eszeveszettül tapsoltam nekik, hihetetlenül boldog voltam. Hiába lett döntetlen, akkor is nagyon örültem. Ez az egész azt jelentette, hogy sikerült Jasonnnel tartanunk a tempót. Ahogy eszembe jutott ez a gondolat, állandóan vigyorogtam, mint a tejbe tök.
- Sorakozó!- kiáltott a bíró. A közönség mind két csapatnak tapsolt, mindenki elégedett volt a meccs kimenetelével. Én is álltam a barátaimmal és mosolyogva ujjongtunk a csapatunknak. A kapitányok kezet ráztak. Lisander a magasba emelte a kezét és felkiáltott:
- Bejutottunk! Igen!- örömtelien felkacagott, én pedig vele együtt örültem.
Másnap
Az iskola felé menet találkoztam az egész kosárcsapattal. Mindannyian gratuláltak az éles eszemért, én pedig az eredményükért. Mosolyogva baktattunk az iskolához, remekül éreztem magam velük. A legtöbb srácnak nagyon jó humora van, életemben nem nevettem ennyit. A kapunál elváltunk egymástól, nekik edzésre kellett menni (újabb meccs egy hét múlva) nekem pedig matek órára. Elszökdécseltem a DÖK terem előtt, mit sem sejtve. Aztán amikor a lépcsőhöz értem, valaki a kezét a vállamra tette. Ugrottam egyet ijedtemben és reflexből hátra könyököltem. Valaki nyögött egyet.
- Ez fájt!- lihegett...Jason?!
- Jason?! Mit csinálsz te itt?- lepődtem meg.
- Most éppen szenvedek- nyögött fel. Felszisszentem.
- Bocs! Nagyon fáj?- nyúltam felé, aztán megláttam, hogy titkon elmosolyodik. Azonnal visszahúztam a kezem és tarkón csaptam.
- Aú! Ezt miért kaptam?- nézett rám.
- Azt hiszed nem tudom, hogy direkt csináltad?- pökhendin felemeltem az állam, jelezve, hogy velem ne szórakozzon. Jason elvigyorodott.
- Jól van, lebuktam!- egyenesedett fel. Semmi baja nem volt. Felsóhajtottam.
- Mit csinálsz itt?- a karom tehetetlenül lógott a testem mellett.
- Hát nem tudtad? Én vagyok a kosárcsapat új tagja!- vigyorgott. Kikerekedett a szemem.
*Center: Általában a csapat legmagasabb játékosa. Elsődleges szerepe, hogy magasságát használva pontot szerezzen és megakadályozza, hogy a másik csapathoz kerüljön a labda.
Nagyon jó lett! :D
VálaszTörlésKöszi :)
VálaszTörlésKircsi lett! :D
VálaszTörlés