- Nagyon remélem, hogy megbántad, amit tettél!- morgott anyám a telefonba.
- Igen, szánom-bánom tettemet- sóhajtottam lemondóan.
- Nagyon helyes! Még ma befogod fejezni a büntetésedet!- parancsolt rám.
- Rend...Várj! Mi van? Az órákig el fog tartani!- nyafogtam.
- Nem érdekel! Nem fogom hagyni, hogy a lányomból bűnöző legyen! Megcsinálod és kész!- értetlenül meredtem az elnémult telefonra. Kinyomott? Csak így? Elraktam a készüléket és legszívesebben kikapartam volna a szemem. Nem fogom elviselni azt a szerencsétlent órákon át.
Megszólalt a csengő, jelezve, hogy ez az utolsó óra. Matek. Hetedik órában. Fantasztikus!
Teljesen leamortizálódva léptem ki a teremből, egyszerűen fogalmam sem volt, hogy miről szólt az óra. Valami...másodfokú függvények...vagy...algebra? Nem tudom. Lehajtott fejjel közlekedtem a folyosón, fájt a fejem. A szekrényem felé indulva, szó szerint belebotlottam Nathanielbe. Én sikeresen fenékre estem, ő meg épphogy nem landolt rajtam. Értetlenül nézett körbe, keresve azt, aki neki ment, majd lepillantott rám.
- Sam! Nem esett bajod?- felém nyújtotta a kezét és felsegített.
- Nem, dehogy!- leporoltam a nadrágomat s fáradtan elmosolyodtam. Nathaniel összehúzta a szemöldökét.
- Minden rendben?
- Persze, csak fáradt vagyok- legyintettem. Elmosolyodott.
- Talán tudok segíteni. Gyere!- megragadta a kezemet és magával húzott. A DÖK terembe vezetett.
- Szia Melody!- intett egy barna hajú lánynak, miközben elengedte a kezem. Odasietett egy kávégéphez s tevékenykedni kezdett. Amíg ő azzal volt elfoglalva, addig nekem alkalmam volt körül nézni. A terem nem volt nagy, sőt kifejezetten kicsinek számított. Az asztalon halmokban állt a sok papír, arra várva, hogy valaki elpakolja őket.
- Ne haragudj a rendetlenség miatt!- lépett mellém a Szőke Herceg, ugyanis éltető kávé volt a kezében. Hálásan elmosolyodtam és elfogadtam a felém nyújtott poharat.
- Semmi baj! Nekem a szobámban mindig ilyen a környezet- Nathaniel velem együtt nevetett.
- Nathaniel, tudnál segíteni egy kicsit?!- Melody sipítása rázott ki minket az idilli pillanatból.
- Egy pillanat- súgta oda nekem a fiú. Bólintottam, ő pedig Melodyhoz sétált. A kávét kortyolgatva vettem észre, hogy a levegő egy kicsit poros, ezért odasétáltam az ablakhoz.
- Nem baj, ha kinyitom?- fordulok a többiekhez.
- Nem.
- De- hangzott a két válasz, én pedig tanácstalanul fészkelődni kezdtem és segélykérően pillantottam Nathanielre. A fiú elmosolyodott és válaszolt.
- Nyugodtan nyisd ki, amúgy is jól jönne egy kis friss levegő!- bólintottam és szélesre tártam az ablakot. Meleg, friss oxigén áramlott a szűk terembe. Mélyet lélegeztem és kinéztem az ablakon, ami az udvarra nézett. Alattunk egy bokor növekedett s mellette állt egy újan lakozott pad. Az udvar túloldalán gyönyörű, őszi virágok illatoztak. Elmosolyodtam, a Nap fénye a bőrömön táncolt.
- Szép, ugye?- megriadtam Nathaniel hirtelen közelségétől. A fiú -látva ijedt arcomat- felnevetett.
- Ne haragudj!- nevetett- Nem akartalak megrémíteni!- csúnyán néztem rá.
- Ugyan semmi baj!- gúnyolódtam, majd megböktem a hasát, amitől nevetve összerándult.
- Ó, csak nem vagyunk csikisek?- nevetve közelítettem felé, ő meg védekezően felemelte a kezét.
- Ne csináld!- figyelmeztetett mosolyogva.
- Samantha, azt hiszem menned kellene a büntetésedre!- szúrt közbe idegesen Melody. Ijedten ránéztem.
- Miért, mennyi az idő?- elégedetten elmosolyodott.
- Két perc múlva négy.
- Úristen! Ne haragudj Nathaniel, de mennem kell! Köszi a kávét!- szóltam még vissza az ajtóból. Futólépésben haladtam a folyosó végére, ahol már az igazgatónő várt. Castiel- ahogy sejtettem- sehol sem volt.
- Á, kisasszony! Remek, remek, legalább maga itt van!- közelebb intett magához és a kezembe nyomott egy vödör fehér festéket és ecseteket.
- A maga feladata lesz a festés! Két óra múlva visszajövök és megnézem, hogyan halad!- ezután sarkon fordult s az irodája felé indult. Sóhajtva levettem a festékes vödör tetejét és belemártottam az ecsetet a keverékbe. Előre éreztem, hogy nagyon hosszú délutánom lesz.
Két órával később sajgott a hátam, a karom sikítva tiltakozott a további munka folytatásáért. Sóhajtva ledobtam az üres vödröt a földre és leültem.
- Nahát! Kisasszony már be is fejezte?- Mrs. Dolls mosolyogva közelített felém. Összehúztam a szemöldököm. Hülye, szadista állat!
- Igen, befejeztem- feleltem.
- Nagyszerű! Holnap az udvaron folytatja! Elmehet!- csapta össze a tenyerét és elfordult. Megvártam, amíg eltűnik az egyik folyosón, majd csapot-papot otthagyva siettem a bejárati ajtó felé. Amikor biztonságos távlatba értem, lerogytam az egyik padra. Semmi humorom nem volt hazasétálni, ilyen fáradtan. Behunytam a szemem és az ég felé fordítottam a fejem. Lágy szellő söpört végig az udvaron, meglengette a hajam. Mély levegőt vettem.
- Hazavigyelek?- Nathaniel lágy hangja cseng a jobb fülem mellett. Odafordultam és lágyan elmosolyodtam.
- Megköszönném!
- Akkor gyere!- megfogta a kezem és lassan, az én tempómhoz mérten sétáltunk. A parkoló végében állt egy gyönyörű, szürke Volvó.
- Ez a kocsi az apámé. Általában odaadja, hogy a húgomat vigyem haza- mosolygott halványan.
- Neked van húgod?- kérdeztem.
- Igen, a te osztályodba jár. Ambernek hívják- mosolyogva bólintottam. Hogyha valaki Nathaniel húga, akkor ő nem lehet rossz ember. A fiú kitárta előttem az anyósülés ajtaját és betessékelt. Beültem, ő pedig becsukta az ajtót s megkerülte a kocsit. Ő is beszállt és elindította a motort.
- Milyen volt a büntetés?- érdeklődött. Elfintorodtam.
- Szörnyű! Mindenem fáj!- nyafogtam, ő pedig felnevetett.
Az út további részét nevetve tettük meg, miközben tájékoztattam, hogy merre kell menni. Tíz perccel később mosolyogva búcsúztunk el egymástól.
- Nagyon örülök, hogy kicsit beszélgethettünk és jobban megismertelek- mosolyogtam, miközben a szemébe néztem. A szeme körül nevető ráncok jelentek meg.
- Én is. Holnap beszélünk!
- Rendben! Szia!- intettem és besétáltam a házba. Vigyorogva mentem a szobámba, ahol álmosan dőltem be az ágyba. A büntetés ellenére jó napom volt. Viszont Castielt kifogom nyírni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése